Huszonkét éve írok politikáról, és még soha nem szembesültem ilyen szeretetrohammal, mint most, a KisPolgár elindításakor.
Az egyetértés, a vállveregetés mindig megvolt: jól megmondtam a fasisztáknak, hogy milyen tarthatatlanul hülyék. Most viszont építünk valamit, és konkrétan olyan a visszajelzés, mint a Szutyejev-mesében. Ahogy nő a gomba, és alábújik az erdő népe az eső elől.
A pénz fontos, és nagyszerű ütemben gyűlik. Ha így folytatódik, ez a mobilújság idén ősszel a gyerekek telefonján lehet. De az adakozás mellett ott a rengeteg üzenet és felajánlás, amitől könnyekig meghatódom, pedig nem vagyok egy érzelgős alak.
A híres színésznő: ha reklámszöveget vagy bármit kell felmondani, ő segít ingyen. A nyugalmazott diplomata: ha jogtanács kell, csak szóljunk, csinálja pro bono. Az IT-guru, aki talán sejti, hogy momentán nem tudunk mit kezdeni az ő Oracle adatbáziskezelő tapasztalatával, de felajánlja. A nyugdíjas tanárnő, akinek ötven éve van biológiatanításban, és ingyen írna erről. Az építész, a villamosmérnök, a kozmetikus, a pszichológus, a meseíró és a költő, a karikaturista, az orvos: mind jelentkezik, hogy segít, önkéntesen. A medve az alapot ássa, a nyúl falat rak, a kakas tetőcserepet – ez tényleg egy mese. Valami olyat látok előlépni, amiről rég hallottunk: a társadalmat. A köztársaságot.
Itt kérek elnézést, ha valakinek elfelejtettem válaszolni. Három nappal az indulás után kezd túlnőni a kezdeményezés azon, amit egyedül kezelni tudok. Magyarország sokkal kedvesebb, aranyosabb, segítőkészebb közösség, mint amilyennek hisszük. Magyarország nemcsak a gyűlölködő plakátok hazája, nemcsak a rasszizmus, homofóbia és szegénygyűlölet országa. Itt százak és ezrek akarnak vigyázni mások gyerekeire, átadni nekik, amit tudnak a világról és az emberről. És nemhogy nem kérnek pénzt érte, de még ők küldenek. Tudósok, művészek, tanárok, mérnökök, szociológusok, lelkészek – polgárok állnak sorban, hogy segíthessenek. Hogy részük lehessen Magyarország első igazi gyerekújságjában. A Magyar Köztársaság létezik. Él nemzet e hazán.
Ennél nemesebb és értelmesebb célt az újságírásban álmodni sem lehet. Talán az életben sem. A belénk fektetett bizalom súlyát szkarabeuszként, minden erőnket megfeszítve görgetjük magunk előtt. Óriás a várakozás, és óriás a feladat – jól kell csinálnunk, tudjuk.
Aztán az olvasóink felnőnek, nekik már alap lesz a demokrácia, a szabadság, Európa, a sokszínűség. Nem fogják megköszönni, mert azt hiszik, ez magától működik, de mi tudjuk, hogy ezért küzdeni kellett, és hogy megérte küzdeni. Erről szól ez a vállalkozás.
Köszönjük a fegyverszállításokat. Mind a békét szolgálja.
