Amikor a Kispolgár elindítását elhatároztam, tudtam, hogy lesz jobber hörgés. És a bugyborékolásban az is egy szólam lesz, hogy pont a Tóta W. Az a kérdés amúgy feltehető, hogy vajon nem lenne-e szerencsésebb ugyanezt létrehozni, de… ürgebőrbe varrva. Egy kevésbé megosztó valakivel, akinek nem provokatív már a személye is.
Hadd válaszoljak: nem. Illetve mindegy. Különben más nem is próbálta.
Ugyan hogy nézne ki az a gyerekújság, ami nekik tetszik? Hogy nézne ki az MTV gyerekhíradója? Hát hogy néz ki a felnőtt híradójuk, LOL?!
Ezeknek mindenki ellenség, aki igazi sajtót csinál, akár gyerekeknek, akár nyugdíjasoknak. Munk Vera, aki a légynek sem ártott soha, és még azt sem írta le, hogy kaki, ugyanúgy idegen ügynök volt a Telex miatt, mint Dull Szabolcs. Mint Szauer Péter a HVG, Varga Zoltán a 24, Uj Péter a 444 miatt. De mondok még jobb példát. Beszántandó ellenség volt a Heti Válasz, ahol többnyire öreg zsebórás értelmiségiek motyorásztak az antalli értelemben vett konzervatív ethoszról.
Tök egál. Vannak a szolgák – a lakájtól az udvari bolondig mindenféle jelmezben -, és a várfalon kívül az ellenségek. Akkor meg már álljunk bele.
Ahogy a Kispolgár oldalán is leírtam, a gyerekújságban nem lesznek publicisztikák. Azt a képességemet nem tudom ott használni, hogy leleményes brutalitással körberajzoljak közszereplőket. Ami ott kell – nemcsak tőlem, hanem mindenkitől – az a kreativitás, az intelligencia, empátia, és a magyar nyelv felsőfokú ismerete. Nem írjuk nagybetűvel a magyart – és nem is keressük azok elismerését, akik ezt teszik. Csak csinálunk egy rendes újságot, gyerekeknek, arról, ami velük történik. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem érdekli őket.
Ezek a mérges pofák egyébként állva tapsolnak az iskolai hittannak, csak azt bánják, hogy nem kötelező mindenkinek.
– Ez veszélyes! Kimondta a Pajtás nevét, elszólta magát, komcsi! – hőbörög Bencsik András, aki a Népszabadság Pártélet rovatánál küzdött hősiesen, amikor én Pajtás magazint olvastam. – Egy gyereket nem politikával kell traktálni – állapítja meg az operaigazgató, aki az aranyborjú kegyelméből maradt a székében, és most megszolgálja. – Nincs szükség közéleti gyerekújságra – kotkodácsol a felesége, aki annyira unatkozott háztartásbeliként, hogy kénytelenek voltunk alárakni egy Szent István Intézetet. Amire aztán kurvaélet, hogy nincs szükség, viszont nem is kérdezték tőlem, szeretném-e kifizetni.
Már elnézést, asszonyom, ez az újság még létre sem jött, és máris több embert érdekel, mint ahányat a Szent István Intézet valaha fog. Önnek nincs rá szüksége, oké – a többiek meg majd eldöntik.
Talán ez a kudarc fáj valójában. Ugye? A feleslegesség… az élősködő szégyene, a nyilalló fájdalom, amikor leírja, hogy „nincs rá szükség”, és megsejti, hogy kire nincs igazából.
Hát ők azok, akiket zavar a Kispolgár már magzatkorában. Átlépünk rajtuk, ahogy a gyerekek fognak, amikor felnőnek polgárrá. Most azok fontosak, akik eddig minden nap, minden órában rácáfoltak erre a sértett kaffogásra, és pénzzel, felajánlott munkával, jó szóval bizonyították, hogy meg kell ezt csinálnunk.
Köszönjük a támogatást, a bátorítást és a fegyverszállítmányokat.
